Pop, mint populizmus.
Készül az Oktatási Paktum. Az államfő kezdeményezte, s ettől mindenki görcsbe rándult. Több mint két hete zajlik egy három oldalas szöveg egyeztetése az elnöki hivatal és a politikai pártok képviselői között. A paktum egy megfelelő oktatási rendszer működésének alapelveit tartalmazná. A vita látszólag az alapelvekről szól, valóban pedig különböző paranoiák egymásnakfeszüléséről van szó. Fontosabb tartalmi kérdésekről kedden délután egy óra alatt megegyeztünk, ahhoz képest a megbeszélés négy és fél órát tartott, mert mindenki meg akart győződni arról, hogy ebből egyik szereplő sem nyer nagyobb politikai tőkét, mint a másik. A konszenzus új, a bizalmatlanság a régi. Ismétlem: a paktum szövege jó. A kisebbségi oktatás kérdésében fontos garanciákat tartalmaz, és az általunk folyton hangoztatott alapelvek is mind bekerültek (autonómia, decentralizáció, esélyegyenlőség, nondiszkrimináció, sőt még a román nyelv sajátos módon való oktatása a kisebbségiek számára is stb). Csakhogy ennek a paktumnak az időzítése minden jó szándékot meghiúsíthat. Választási év van, a tanügyminiszter már beiindította az általa kisajátított új tanügyi törvénycsomag kidolgozását, már a közvita is lejárt. Igen ám, de nem tudom, mit akar a miniszter kezdeni a reformcsomagjával, ha a kormányának nincs parlamenti többsége. Nem kockázat, hanem ostobaság lenne a jelenlegi parlamenti erőviszonyok között egy ilyen fontos törvénycsomagot kigittelni. Ma senki nem tudhatja, hogy egy parlament elé kerülő törvénytervezet milyen formában kerül elfogadásra. A populizmus rulez! Ez egyébként érvényes a tegnap megszavazott választási törvényre is. Az egyéni körzetes választási rendszer szorgalmazói már fogják is a fejüket, mert gőzük nincs arról, hogyan fog kinézni a parlament az idei választások után. Az RMDSZ tartózkodott. Ez volt a legtöbb, amit tehetett egy ilyen öngyilkos populista merénylettel szemben. A libik és a pészédé orosz rulettet játszanak – tulajdonképpen a pédé is. Egyedül az államelnöknek lesz megfelelő egy olyan szedett-vettet parlament, amely a politikai pártok által ellenőrízhetetlen, és színvonalában a jelenleginél is sokkal gyengébb lesz.
No, ilyen politikai kontextusban az Oktatási Paktummal kapcsolatos konzultálás is nagyon hamar olyan meddő vitába fulladt, hogy hol írják alá, X nem jön Cotrocenibe, Y nem megy az Egyetemi Könyvtárba, vagy az Akadémiára, Z menne a Cismigiu Parkba is, mi is aláírnánk már végre, ha mindenkinek megfelel akár a Bolyai Farkas Líceumban is, no de ezen ne múljon.
Boc azzal henceg, hogy ha minden parlamenti párt (a PRM-t leszámítva) aláírja, akkor utólag senki nem pofázhat. Ezzel csak az a gondom, hogy én már láttam a kisebbségi törvényen négy pártvezér áldását, többek közt a Bocét is, és azóta sincs törvény, de van pofázás.

Íme a paktum:

PACTUL NAŢIONAL PENTRU EDUCAŢIE

Conştienţi de faptul că România se confruntă cu riscuri majore pe termen lung, întrucât sistemele sale de educaţie şi de cercetare înregistrează decalaje semnificative faţă de standardele, practicile şi rezultatele din ţările Uniunii Europene, ţări în care cunoaşterea a devenit resursa cea mai importantă a dezvoltării economico-sociale şi personale,
Preocupaţi de perspectiva ca decalajul faţă de ţările membre ale Uniunii Europene să crească,
Îngrijoraţi de posibilitatea ca generaţiile viitoare să fie la maturitate din ce în ce mai puţin competitive pe piaţa muncii şi tot mai puţin pricepute în gestionarea vieţii personale printr-o învăţare pe tot parcursul vieţii,
Convinşi că, fără o intervenţie decisă şi coerentă, fără un efort permanent, real şi susţinut al instituţiilor responsabile, riscăm ca economia să stagneze, ca dependenţa noastră de inovaţiile venite din afară să sporească, iar democraţia să funcţioneze cu sincope,
În acord cu responsabilităţile României care decurg din „Agenda Lisabona”, privind creşterea competitivitatii economice,

Noi, reprezentanţii partidelor politice parlamentare, ai instituţiilor şi organizaţiilor subsemnate, ne angajăm solemn ca, în toate acţiunile noastre viitoare referitoare la educaţia naţională, să urmărim atingerea următoarelor OBIECTIVE:

1. Modernizarea sistemului şi a instituţiilor de educaţie în perioada 2008-2013, astfel încât peste şase ani şcoala românească să fie competitivă pe plan european şi global. Ne angajăm să refuzăm improvizaţiile şi să asigurăm modernizarea sistemului de educaţie cu responsabilitate, pentru a da coerenţă parcursurilor şi opţiunilor individuale, în particular printr-o schimbare curriculară substanţială, care să fie orientată de competenţele-cheie ce trebuie dobândite în şcoală. Aceste competenţe trebuie să fie clar determinate pentru fiecare nivel de studiu şi compatibile cu cerinţele noii economii a cunoasterii. Schimbarea curriculară se cuvine întemeiată pe o analiză amănunţită şi să fie însoţită de o strategie de implementare riguroasă.
2. Asigurarea în perioda 2008-2013, din alocarea bugetară anuală, a minimum 6% din PIB pentru educaţie şi a minimum 1% pentru cercetare, pentru a aşeza sistemele de educaţie şi de cercetare pe o temelie financiară solidă, pe durată medie şi lungă. Garantăm familiilor, elevilor şi profesorilor că regulile sistemului de educaţie nu se vor schimba de la an la an, că acesta va fi finanţat constant în funcţie de obiective clare şi asumate transparent, de rezultate şi indicatori de performanţă stabiliţi clar şi distinct pentru fiecare nivel de educaţie. Garantăm, de asemenea, depolitizarea şi profesionalizarea managementului instituţiilor de educaţie şi de cercetare.
3. Transformarea educaţiei timpurii într-un bun public, realizarea unei educaţii şcolare obligatorii de 10 ani şi garantarea unui acces neîngrădit la educaţie gratuită până la absolvirea liceului. Doar în acest fel România se poate racorda la societatea cunoaşterii, pregătind generaţiile succesive din şcoli şi licee pentru a beneficia din plin de Procesul Bologna, adoptat deja în Universităţile de la noi.
4. Descentralizarea comprehensivă – financiară, curriculară şi de resurse umane -, adaptarea curriculumului la nevoile specifice dezvoltarii personale, la cerinţele pieţei forţei de muncă şi ale fiecărei comunităţi, în baza principiului subsidiarităţii. Acestea asigură condiţiile pentru ca părinţii, autorităţile locale şi societatea civilă să devină parteneri responsabili ai formării viitoarelor generaţii de elevi, astfel încât şcoala să fie plasată în centrul vieţii comunităţii şi să răspundă nevoilor de dezvoltare a acesteia. Garantăm autonomia instituţiilor de învăţământ susţinute de comunităţile locale, dacă ele produc egalitate de şanse. Susţinem calitatea educaţiei, indiferent de forma de capital, public sau privat, al furnizorului de educaţie.
5. Adoptarea principiului “finanţarea urmează elevul/prescolarul” în învăţământul preuniversitar, respectiv a principiului “finanţării multianuale, pe cicluri şi programe de studii şi pe proiecte” în învăţământul universitar. Întrucât finanţarea urmează elevul, şcolile mai bune vor avea căutare, iar cele care n-au performanţă vor fi obligate să se redreseze. Prin finanţarea pe bază de proiecte, programe şi cicluri de studii, se va produce diferenţierea Universităţilor. Plecând de la un sistem transparent şi coerent de indicatori de referinţă, ca bază a finanţării, susţinem ierarhizarea, cât mai curând posibil, a Universităţilor, diferenţierea acestora în Universităţi centrate pe studii de licenţă, Universităţi care vor organiza studii de licenţă şi masterat, ca şi Universităţi centrate pe studii doctorale şi cercetare.
6. Adoptarea unei carte a drepturilor şi libertăţilor in educaţie, care să garanteze accesul la o educaţie de calitate. Învăţământul românesc nu are nevoie doar de un statut al personalului didactic, ci şi de un statut al elevului şi al studentului. Activitatea profesorilor, precum şi angajarea părinţilor ca parteneri ai sistemului educativ trebuie să se înscrie în acest cadru oferit de drepturile şi libertăţile elevilor şi studenţilor.
7. Definirea unor arii de educaţie prioritară, pentru a depăşi decalajul care separă în mod dramatic mediul rural de cel urban sau diferite categorii sociale de cetăţeni din România. Principiul solidarităţii impune societăţii un efort suplimentar acolo unde există diferenţieri, discriminări sau decalaje care tind să excludă, să marginalizeze sau să dezavantajeze pe unii dintre semenii noştri. Indiferent de originea etnică, de tipul de dizabilităţi, de locul în care s-au născut, de resursele de care dispun familiile din care provin, elevii şi studenţii din România trebuie să beneficieze de aceleaşi oportunităţi de învăţare. Şcoala trebuie să creeze în continuare egalitate civică şi şanse egale, nicidecum discriminare şi inechitate. Acest principiu va fi aplicat în comunităţile locale, inclusiv în cele în care învăţământul se desfăşoară în limbile minorităţilor etnice. În particular, va fi sprijinită învăţarea limbii române de către copiii care provin din rândurile minorităţilor naţionale.
8. Educaţia permanentă va deveni baza sistemului educaţional din România şi va fi extinsă astfel încât până în 2013 să includă anual cel puţin 12% din forţa de muncă activă a ţării. Baza legislativă a educaţiei va fi reconstruită în mod corespunzător. Resursele vor fi în aceeaşi măsură publice şi private, fiscalitatea va fi astfel adaptată încât să stimuleze investiţiile personale şi corporatiste în formarea pe tot parcursul vieţii. Programele de formare continuă vor fi consacrate în variante inovative şi atractive printr-un sistem de evaluare, selecţie şi premiere publică. Până în 2013 va fi finalizat Cadrul Naţional al Calificărilor, compatibil cu cel european.
Prevederile Pactului se aplică în mod nediscriminatoriu învăţământului în limba română, în limbile minorităţilor naţionale şi în limbi de circulaţie internaţională.
Iniţiatorii Pactului vor desemna o comisie care să monitorizeze realizarea acestuia şi să prezinte anual în Parlament un Raport privind progresele în realizarea obiectivelor sus-menţionate. Raportul va fi supus dezbaterii publice.
Aceste opt obiective vor fi reperele elaborării, în maximum 18 luni, a unei strategii coerente şi unitare privind sistemul şi instituţiile de educaţie.

Utazni, világot látni jó dolog. Ha elkap a honvágy, haza kell jönni. Ekkor szembesülsz a lehető legerősebb kulturális sokkal. Szerintem Pápua Új-Guinea is – kannibáljaival együtt – könnyebben emészthető. Bárhonnan jöhetsz, a hazaérkezés minden kultúrkuriozumot überel. Láttál-e már az Otopeni (Henri Coanda) reptéren milanoi, római vagy madridi gépre várakozókat? Vagy az említett városok repterein hazaigyekvőket? A gépen akár otthon is érezheted magad. A szagok tekintetében már megérkeztél. Minden csomagjukat felhordanák az utastérbe. Kockás rafiazsákoktól tyúkketrecekig mindent. A légikísérők aszem már feladták ezt a harcot. Miután leszállt a gép, úgymond hazaérkeztél, légy turitsa, ezt kívánják az érdekeid. Így már egészen elviselhető Bukarest is… már 13 éve.
Ha nem akarsz idegösszeroppani, légy turitsa otthon, örök átutazóban.

P.S. De ha a körülményektől kényszerítetten úgy gondolod, hogy babakocsival indulsz sightseeingelni, akkor vigyázz, mert egy közönséges turista vasidegrendszere is felmondja a szolgálatot a járdán parkoló autók közötti szlalomozástól.

Szombaton elmentem sízni a Nagy Bájosba (Baiului). Ez a hegy a Bucegi-től keletre fekszik. Hatalmas, sima de meredek alpesi legelői békét és csendet árasztanak. Nagy a kontraszt a zord és vad Bucegi-vel szemben, és még nagyobb a zajos Prahova-völgyhöz mérten. Ideális hely sítúrázni, adrenalin-gondjainkat rendezni. Ragyogó napsütés és húsz-harminc centis porhó vár. Pfúj, már nagyon giccses. De vadul fújt a szél és minusz 1-2 C-fok lehetett. Nem volt lavinaveszély. No, de ez nem látszik a fényképen. Hosszú mászás után pár szép nyomot írtam a lassan árnyékba húzódó északi völgyekre, majd úgy gondoltam, hogy mielőtt besötétedne, kimászok egy kisebb csúcsra, onnan majd besiklok a civilizációba. Ahhoz képest, hogy ezek a csúcsok zsúfolt települések fölött ágaskodnak, alig látni kirándulókat. Előbb két öreg sítúrázóval találkoztam. Az egyik igazi hegyi ember volt. Jól ismerte a vidéket.Váltottunk pár szót arról, hogy melyik völgyben jobb a hó, hová érdemes kimászni. Megkínáltuk egymást teával, bannánnal. Ő engem teával, én őt banánnal, majd mindenki sízett tovább a maga útján. Nos, mikor az utolsó csúcsra másztam ki, két sötét pöttyöt láttam a tetőn. Természetesen gondoltam, hogy emberek, de ennél többet nem. És nem is izgatott különösebben a sorsuk. Amint közeledtem, egyre jobban kirajzolódtak az alakok. Két ember feküdt a hóban egymás mellett. Ez sem ejtett különösebben gondolkodóba. Az utolsó pár lépést teszem a csúcs felé. Már látom, hogy egy fiú meg egy lány fekszenek ott. Élnek, és halkan beszélgetnek. Még egy giccsbehajló kép hozzátartozik a valósághoz. A nap épp lemenőben. Egyre hidegebb van. Odadobok egy salutot, ahogy a hegyen illik, és különösebb bámészkodás nélkül elhaladok mellettük, és pár méterre tőlük megállok, hogy levegyem a fókabőrt sítalpaimról, és a lesíklásra felkészüljek. Ez egy kb. 5 perces rituálé, miközben kíváncsiságomat is volt időm kielégíteni. Alaposan szemügyre vettem a két szerelmest. Felszerelésük kvázi rendben volt. Megfelelő bakancsot, kabátot, kesztyűt viseltek, farmernadrággal. Nos a farmernadrágok látványánál ugrani kezdett a lemez. Miféle felelőtlenség, ilyen helyre farmernaciban jönni! Mi több, fél óránál is többet feküdni a hideg, szeles csúcson a megfagyott hóban. Hirtelen azon kaptam magam, hogy teljesen elpirultam. Befelé. Úgy tettem, mintha nem értettem volna őket.

Olvasom, hogy a frissen bejegyzett Polgári Párt Marosvásárhelyen kiegyezne az RMDSZ-el egy közös polgármestrejelölt támogatásában. Például Bölöni Lászlót ők is támogtani tudnák. Igencsak megható. Egy morális és egy politikai kérdés azért reflexszerűen megfogalmazódott bennem. Milyen vásárhelyi nem tiszteli, becsüli, szereti Bölöni Lacit? Ki ne lenne rá büszke? De ha mindenki szereti, beleértve a polgári párt polgármestert állítani kívánó állampolgárait is, akkor nem értem, hogy miért kell vele így bánni. Miért kell egy sportemberrel ilyen sportszerűtlenül bánni? Miért nem kérdezik meg az érintettet, mielőtt politikai színvallásra kényszerítenék? Vásárhelyen nincsenek szent tehenek, de vannak köztiszteletnek örvendő személyiségek, és nem értem, hogy miért kell nekik ártani. Bölöni László nem tartozik semmivel a vásárhelyieknek, ők tartoznak neki. A város jó hírnevének öregbítéséért sokkal többet tett sportemberként, mint egy volt, RMDSZ-es (és nem polgári) színekben és RMDSZ-es (és nem polgári) támogatottsággal tisztséget nyert polgármester, aki ma azon polgártársak egyike, akik ugyanabba a küzdelembe rángatnák be Bölönit, amelyben ő kudarcot vallott. Ha Bölöni Lászlót tényleg nagyrabecsülik, akkor hagyják szabadon dönteni. Ne hozzák kényszerhelyzetbe. Egyébként is, milyen felmérés alapján tartják esélyesnek Bölönit? Számoltak-e azzal, hogy elhamarkodott javaslatukkal, olyan vásárhelyi románok ellenszenvét is megnyerhetik Bölöninek, akik, mint minden vásárhelyi, ezidáig nagyrabecsüléssel vélekedtek az ASA egykori labdarugójáról? Számoltak-e azzal, hogy politikai buzgalmukban esteleg elriaszthatnak értékes embereket a közösségükért vállat munkától? Milyen mércével mérnek, amikor erdélyi magyar közéletünk egyike számára lealacsonyítónak titulálják a pártvezérséget, egy másik viszont legyen szíves és gombnyomásra vállaljon polgármesterséget?
A javaslat, a látszat ellenére, nem nagyvonalúságról, sőt nem is a városvezetés megszerzésének őszinte szándékáról győz meg engem, hanem arról, hogy polgártársaink semmi áron nem akarnak RMDSZ-es polgármester-jelöltet támogatni, csak azért sem. Nos, meggyőződésem, hogy a politikában pontosan ilyen rációszegény emberekre nincs szükség, és nem azért, mert bármilyen kompromisszumra képtelenek, hanem azért, mert a hatalom közelében rendkívül kártékonyak.
S ha már mindenképp ártani akarnak, felteszem tisztelt polgártársaimnak a kérdést: Kolozsváron nem akarják Kányádi Sándort jelöltetni?
(P.S. A polgár szó gyakori előfordulása ma már nem téveszt meg senkit.)

Íme egy újabb kihívás. Bloggolni vagy nem bloggolni? Ha bloggolni, akkor ez kinek jó? és miért? Mit oszthatok meg veletek ezen a felületen? A véleményemet… gondolataimat erről-arról. Miközben arról győzködöm magam, hogy inkább bloggolni, mint nem bloggolni, folyton valami igazságtalanság-érzet nyugtalanít. Hisz mi mást oszthanék meg itt veletek véleményeimen és gondoltaimon kívül? Azt hiszem, igencsak felületes és kockázatos kizarólag a véleménye alapján megítélni bárkit… különösen ebben a műfajban. Hiszen mi a vélemény a cselekedethez képest? Mi a vélemény az érzéshez képest? A tapasztaláshoz képest? Persze, valószínű összefüggésben állnak egymásal. De mi van ha mégsem? Csalódunk, mert az összefüggések nem találkoznak elvársainkkal, ízlésünkkel? Talán jobb, ha ezt a pszichológusokra bízzuk. Szóval létezik egy kommunikációs kényszer, ennek igyekszem majd eleget tenni. Előrebocsátom: nem hiszek a virtuális megismerésben, de hiszek a vélemények szabadságában, ha nem mondjuk ki vagy nem írjuk le, akkor is. Ha van egy percetek, fáradjatok bennebb.